1966. augusztus 10-én a NASA útjára indította a Lunar Orbiter I űrszondát, amely az első olyan amerikai űreszköz volt, amely a Hold körül keringett, és feladata a későbbi Apollo-missziók leszállóhelyeinek felderítése volt. A Lunar Orbiter I elsődleges feladata az volt, hogy nagy felbontású fényképeket készítsen a Hold felszínéről, különösen azokról a területekről, amelyek biztonságos leszállást kínálhatnak az Apollo-program űrhajóinak. A misszió a NASA Lunar Orbiter programjának részeként zajlott, amely öt szondából állt (1966–1967). Ezek a felvételek létfontosságú információt szolgáltattak a terepviszonyokról, kráterekről és domborzatról. Kulcsszerepet játszott abban, hogy az Apollo-11 1969-ben biztonságosan landolhatott a kijelölt helyszínen.

Technikai részletek

A Lunar Orbiter I egy Atlas-Agena D hordozórakétával indult a floridai Cape Kennedy űrközpontból. A szonda egy fotográfiai rendszert hordozott, amely filmre rögzített képeket készített. A film a fedélzeten előhívásra került, majd speciális szkennerrel továbbították a képadatokat a Földre rádiójelek formájában. Ez a technológia abban a korban rendkívül korszerűnek számított, hiszen a digitális képátvitel még gyerekcipőben járt.

Eredmények és különlegességek

A küldetés 42 képsorozatot küldött vissza a Földre, köztük az első Föld-fotót, amelyet Hold körüli pályáról készítettek. Ez a kép ikonikus lett, és sokak szerint a későbbi „Earthrise” (Földkelte) felvételek előfutára volt, amelyeket az Apollo 8 űrhajósai készítettek 1968-ban. A szonda a Hold körül kb. 30×1 850 km közötti elliptikus pályán keringett, és küldetését 1966. október 29-én zárta, amikor irányított módon becsapódott a Hold felszínébe.

A Lunar Orbiter I és társai alapvető szerepet játszottak abban, hogy az Apollo 11 űrhajósai 1969-ben biztonságosan landolhattak a Mare Tranquillitatis (Nyugalom tengere) síkságán. Ezek a küldetések hidat képeztek a korábbi Ranger és Surveyor szondák, valamint a tényleges emberes Holdutazások között.