https://logout.hu/bejegyzes/meggyi001/a_jatekok_amiktol_feltem.html(külső hivatkozás)
(Forrás: a logout.hu - Meggyi001(külső hivatkozás) | 2016-02-03)

A linkek mind ingyenes, abandonware, demó, vagy shareware játékokat tartalmaznak! A felsorolt játék listák, nevek, nem tartalmaznak mindent megjelent játékot/játékstílust. A játékok nagy része látszható Linux alatt is, például DosBox-ban.

Sziasztok. Pár hónapja olvastam itt egy cikket, amiben régi, retro játékokról esett szó. A leírás, és a hozzászólások hatására bennem is, mint sok más "vén" rókában, előjöttek a régi érzések, a hangulat, az emlékek. Kellemes érzés volt. És bizony arra is jól emlékszem, hogy volt olyan játék, (a 100-200 ból talán 10-15 nél) amit 20 év alatt végigjátszottam, hogy féltem. Bevallom, nem féltem, rettegtem. Pedig akkor már 21 éves is lehettem. Nem sok játékfejlesztőnek sikerült elérni a célját, azt, hogy játék közben leizzadjunk, féljünk, izguljunk. Akinek mégis , annak a mai napig tudjuk a nevét, még ha azóta meg is szűnt az a szoftver fejlesztő cég.

1996. Az ez előtt lévő időszakról nem nagyon írnék, a monochrome monitor-os korszakról, mert bár jó pár aranyos játék volt már ekkor, azért mondjuk egy Prince Of Persia(külső hivatkozás)-tól nem rettegtem, izgi volt meg minden, de nem féltem na :). Szóval 96. Ekkor lettem 21, és végre megvehettem (részletre) első komolyabb számítógépemet, 160.000-Ft-ért. Egy 486 DX4, 133 mhz-es proci, 12 mb ram-mal, 1 mb-os vga kártyával, 540 mb-os vinyó-val, 14 " színes analóg szuper monitorral. Az a boldogság, amikor hazahoztam, leírhatatlan. Iszonyat jó gép volt. Nekem. (Mert a szomszéd srác a hatodikon, egy hónapra rá vett egy P1-et, 200 mhz-est, 200.000-ért, bosszúból, grrrrrr) Paks-ról hoztam haza a gépet, ahol "hivatalosan" feltették nekem a Windows 95-öt floppy-ról. Akkor még csak az volt. Jószívűségből rátettek nekem egy két játékot is. Egy flippert, egy kisebb focit, a Duke Nukem 3D(külső hivatkozás)- és Quake 1(külső hivatkozás)-et. Így kezdődött minden, 1996-ben.

A Duke csak izgalmas volt, kalandos. De a Quake 1, az mindent vitt. Ez volt az első játék, amitől féltem. Minden pályán új szörnyek, zombik, kihívások. Percenként nyomtam az F5-F6 kombinációt, mentettem minden fordulónál, minden kis élet, vagy töltényszerzésnél. Négyen, öten is ültek haverok körülöttem, besötétítettünk, nézték, ahogy játszok, és féltünk közösen.

És mivel 96 előtt nem volt játékra nagyon alkalmas gépem, ezért a régebbi "klasszikusokat" csak utána tudtam kipróbálni. Ezek közül talán csak az Alien Trilogy(külső hivatkozás), ami ijesztő volt. Nagyon kedves emlék viszont, a Terminator 2 - The Arcade Game(külső hivatkozás), régen a mozi előterében, egymást löktük félre, ahogy a pár évvel idősebbeket néztük, akik elegendő mennyiségű ötven forintossal és ügyességgel rendelkeztek ahhoz, hogy jó sokáig tudjanak játszani ezzel a fantasztikus videó játékkal.

Kíváncsiságból anno persze belenéztem ezekbe is, vagy kicsit játszottam is velük: Doom(külső hivatkozás), Doom 2(külső hivatkozás), Heretic(külső hivatkozás), Rise of the Triad(külső hivatkozás), Wolfenstein 3D(külső hivatkozás), System Shock(külső hivatkozás), William Shatner's TekWar(külső hivatkozás),Hexen: Beyond Heretic(külső hivatkozás).

Teltek a hónapok, és amíg vártunk az újabb játékokra, valami történt velünk, fiatal kockákkal. Megjelent
egy csoda, aminek láttán tátva maradt a szánk, és mindenki ilyet akart. A neve: Voodoo 1(külső hivatkozás). Hihetetlen 3D-s grafika, szép színek, nagyszerű játékélmény. A maga 4 mb-os memóriájával szinte legyőzhetetlennek tűnt, és az ára is. Később persze jött a 8-12 mb, Voodoo 2(külső hivatkozás), stb. Közben beköszöntött 97-98-as év rengeteg új játékkal. Valószínűleg kezdtek a kiadók és a fejlesztők ráérezni az fps-ben rejlő lehetőségekre, csak úgy ontották magukból...

Jött a Redneck Rampage(külső hivatkozás), ezen szét röhögtem magam. A Shadow Warrior(külső hivatkozás), a kaszabolós dobócsillagos, Lo Wang bőrébe bújva. És mivel ekkorra már volt Voodoo 1-esem, ezért vígan öldöstem a dinókat a Turok: Dinosaur Hunter(külső hivatkozás)-ben. A Blood(külső hivatkozás), a Hexen II(külső hivatkozás), a Chasm: The Rift(külső hivatkozás) már kezdtek alakulni, de nem érték el azt a szintet, hogy "rettegjek".

A Star Wars Jedi Knight: Dark Forces I(külső hivatkozás) tetszett, de biztos szerepet játszott ebben a film iránt érzett rajongás is. A Quake II(külső hivatkozás) szép volt, jó volt,de nagy csalódás volt. Annyira vártam az első rész után, hogy újabb izzasztó küldetésekben vegyek részt, hogy ez az érzés elmaradt, sajnos. Csak a játék során jöttem rá, hogy a Quake II sztorijának semmi köze az első részhez. Nem volt olyan rossz akciójátéknak, de nem volt félelmetes annyira, mint vártam. Lanozni viszont imádtam benne. És még mindig játsszák(külső hivatkozás) a neten, el sem hittem.

Aztán jött egy-két háborús/taktikai túszmentős, dzsungelben megunom az életemet is játék: Spec Ops: Rangers Lead the Way(külső hivatkozás), NAM(külső hivatkozás). A Jurassic Park: Trespasser(külső hivatkozás)-re nem igazán tudok mit mondani, nem tetszett. Blood II: The Chosen(külső hivatkozás), elment, semmi extra. A SiN(külső hivatkozás) nevű játékra jól emlékszem. Először egy lan teremben láttam, piszok jót lehetett vele játszani egymás ellen. Az Unreal(külső hivatkozás). Sci-fi témájú akció-kaland játék, melyet túlélőhorror elemek színeznek. Történetének főhőse (akit végig csak „849-es számú elítéltként” ismerhetünk) egy rabszállító űrhajó foglyaként részese lesz egy kényszerleszállásnak a távoli Na Pali bolygón, melynek primitív és békés őslakosait egy értelmes, de meglehetősen vérszomjas űrutazó idegen faj, a skaarj igázta le .Remek hangok, jó grafika, élvezetes játékélmény. Megmondom őszintén, ez tetszett. Lehetett benne parázni.

És néha be-be gyűrűzött egy-két másfajta játék is. A StarCraft(külső hivatkozás) például. Cselekménye egy a messzi jövőben játszódó sci-fi, amely három intelligens faj küzdelmeit követi nyomon a világegyetem egy távoli területén; ezek a Földről elszármazott emberek, avagy a terranok, a közös tudattal rendelkező, rovarszerű lényekből álló zerg, illetve a rendkívül magas technikai fejlettséggel bíró, pszionikus energiákkal is manipuláló humanoid protossok. Konfliktusukat az egyjátékos küldetés dolgozza fel. A küldetésben, az első találkozásom a zerg-el eszeveszett menekülésben, és ijedtségben merült ki. Fogalmam nem volt róla, hogy mik ezek az ijesztő valamik. Vagy a Sacrifice(külső hivatkozás). Ezt az érdekes játékot az első pillanattól kezdve nem tudtam sehová sem besorolni. Sem a külső nézetes lövöldözős, sem a valósidejű stratégiai, sem a szerepjáték kategóriába nem illik bele, hanem ezeknek egyfajta ötvözete. Az egyszerűség kedvéért azonban a stratégiai kategóriába sorolnám mégis, mert ha nem is a klasszikus "begyűjtöm az erőforrásokat, legyártom az egységeket, agyonütöm vele az ellenséget" vonulatba illik, de mégis a stratégiai gondolkodás játssza a legfontosabb szerepet a játék során. Volt pár ijedtségem és futás itt is.

Vagy ilyen volt Dave Perry másik akkori remekműve, az MDK(külső hivatkozás). Remek kis játék volt, jó kis akciók, bár hiányzott belőle a mentés, a küldetések közben. Giants: Citizen Kabuto(külső hivatkozás). A fejlesztőcsapatot az MDK-t fejlesztő Shiny Entertainmentből kivált emberek alapították meg. A játék 3D-s világban játszódik, és szabadon választhatunk majd first-person és third-person nézet között. Fantasztikus látványvilága és csodaszép grafika mellé kitaláltak egy érdekes történetet is, az alapjában véve akciójátékot pedig megtűzdelték pár stratégiai elemmel. Nagyon élvezetes volt vele játszani, nehéz volt.

Közben kijött pár közepesre sikeredett játék is: Turok 2: Seeds of Evil(külső hivatkozás), Thief: The Dark Project(külső hivatkozás), Starsiege: Tribes(külső hivatkozás), Carnivores(külső hivatkozás). Aztán 1998 végén kiadták a Half-Life(külső hivatkozás) című játékot, de hozzánk csak valamikor 99-ben lett elérhető. Igen sikeres, komoly történeti szállal rendelkező FPS lett. Izgalmas történet, változatos helyszínek, okos ellenfelek, segítőtársak a harcban, ha nagyon röviden jellemeznem kéne egy mondatban. A számítógépes játékok kritikusai a Half-Life-ot mély történetvezetése miatt emelik ki, mely hatással volt a későbbi évek first person shootereinek fejlődésére is. Egyike volt az első játékoknak, amelyek történetüket teljes egészében játék közben, valós időben, átvezető animációk nélkül bontották ki. A Half-Life az ellenségeket mozgató, kifinomult mesterséges intelligenciájáról is ismert. Sikerét utóbb olyan kiegészítők folytatták, mint a Half-Life: Opposing Force és a Half-Life: Blue Shift(külső hivatkozás) , továbbá olyan modok, mint például a Counter-Strike ( "Csé", ahogy mi mondjuk" - azóta is nyomom), Team Fortress Classic(külső hivatkozás) és a Day of Defeat(külső hivatkozás), nem beszélve a folytatásáról, a Half-Life 2(külső hivatkozás)-ről. A játék cselekményét eredetileg az Id Software által létrehozott Doom és Quake számítógépes játékok, Stephen King A köd című novellája és a Végtelen határok (The Outer Limits) televíziós sorozat ?The Borderland" című epizódja inspirálták. Ezt fejlesztette tovább a Valve saját írója és alkotója, Marc Laidlaw, az Egyesült Államokban sikeres sci-fi regények írója. Azonban az egyjátékos mód légmérvadóbb aspektusa nem maga a cselekmény, hanem az, ahogyan az kibontakozik a játékos előtt. Megy neki a pont, volt pár alkalom mikor féltem játék közben.

Hát 1999-ben jó ha 9 alkotás említésre méltó, és ezek közül is csak egynél jött a para. Redline(külső hivatkozás), poszt apokaliptikus, közepes minőségű félig fps félig racing, bár az autós részeket kifejezetten élveztem, amikor úgy kellett elintézni az ellenfeleket. World War II GI(külső hivatkozás): ezzel csak a témája miatt játszottam, mert minden ami második világháborús, imádok. De mérges voltam rá, még az akkori kezdetleges időszakban is el volt maradva a grafikája,a többi játékhoz képest. Requiem: Avenging Angel(külső hivatkozás): hát amilyen izgalmasan kezdődött, hogy kimásztam a pokolból, vagy nem is tudom honnan, olyan unalmas és középszerű maradt végig. Hidden & Dangerous(külső hivatkozás): egész jó kis akciójáték, tetszett benne, hogy több embert tudtam irányítani. A youtube-on(külső hivatkozás) egy srác 86 perc alatt végignyomja, én azért elvoltam vele két napot. System Shock 2(külső hivatkozás): nagyon jó történet, gyenge kivitelezés, sajnos. Nem tudott megfogni. Tom Clancy's Rainbow Six: Rogue Spear(külső hivatkozás): nem volt rossz, de igencsak kellett benne igyekeznem, hogy a túszok is életben maradjanak. Delta Force 2(külső hivatkozás): túszos szabadítós, életmentős ez is, természetesen hullott mindenki, csak az nem , akinek kellett volna. Elég gyenge játék lett belőle. Unreal Tournament(külső hivatkozás): és végre egy játék amivel imádtam játszani. Nem sokkal az Unreal után jelent meg. Nemcsak alaptörténete nem kapcsolódik szinte semennyire sem az Unreal sorozatéhoz, de a játékmotor is fejlesztéseken ment keresztül, továbbá a játék „filozófiája”, célja is változott. A hangsúly a történetről teljesen a lövöldözésre terelődött át, ezen belül is különösképpen az internetes többjátékos (multiplayer) üzemmódra; követve a Quake III. Arena által meghatározott trendet, mégpedig sikeresen: az UT-et a videojáték-szaklapok többnyire a Quake III(külső hivatkozás) igen jól sikerült riválisaként, de legalábbis párhuzamban emlegették. Nagyon jó volt vele játszani. Mindkettővel.

Alien versus Predator(külső hivatkozás): Számtalan könyv, film és képregény után a fejlesztők a világ két legnépszerűbb szörnyetegét hozták el a nekünk PC-re. Önmagában az a tény, hogy mind a három karakterrel lehet játszani, már dicsérendő; ez egyszerű matematikai művelettel is legalább háromszori végigjátszás garantál. A tengerészgyalogos mellett vadászhatunk majd a predatorral, és vígan lakmározhatunk az aliennel is. Jól hangzik, hisz amióta jelen vannak ezek a szörnyek mind könyv formájában, mind filmvásznon, az emberfia gyakran eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne az élet ezek bőrébe bújva. Talán a legkönnyebb dolguk a készítőknek ezzel a küldetéssorral volt, hiszen 1999 előtt is voltak már lövöldözős mókák, amiben egy hőssel kellett irtani a csúnyaságokat, csak ki kellett cserélni a szörnyeket, és kész is. Persze ez nem lett volna elég, mert a srácok nem tucat-FPS-t szerettek volna készíteni, hanem olyat, amitől mindenki hanyatt vágja magát. Én hanyatt vágtam. Nem egyszer. Este, sötét szoba, füles a fejemen. Para volt végig. Kingpin: life of crime(külső hivatkozás) : Ez a játék életem egyik legjobb emléke. A lényege az akció. A harc itt fantasztikus élvezet, és az apró hibáktól eltekintve, rémisztően valós. Nem vagyok benne biztos, hogy a mocskos-szájú gengszterek és a Cypress Hill szöveg/zene, vagy a szuper minőségű hang effektek és a gyomorforgató vér volt az oka, de van valami egy Kingpin tűzharcban ami egy egy fokkal feljebb teszi az átlag fps-stílusú játékokban található harcoknál. A játék egyik újító ötlete a készpénz. A legtöbb ilyen stílusú játékban a lemészárolt ellenfél egy kis muníció bónuszt jelent. Ebben a játékban egy lemészárolt ellenfél a maradék muníciójával, a fegyverével és a pénzével jutalmaz. Miután kifosztottad a hullát, a 'bevételből' bemehetsz a bárokba, felvehetsz gengsztereket, akik segítenek a harcokban és vásárolhatsz a helyi boltban. Vagy stricivé is válhatsz, könnyűvérű kis nőcskék is kereshetik neked a ropogós dollárokat. Ott a pont.

A Soldier of Fortune(külső hivatkozás) zsoldosos FPS 2000 márciusában debütált, egzotikus lokációkkal, rengeteg rossz-fiúval, feszesre hangszerelt akcióval és jó nagy adag brutalitással. El lehetett vele játszogatni.

Kiss: Psycho Circus: The Nightmare Child(külső hivatkozás), ez az agyament játék nem tudom, hogy kinek a fejéből pattant ki, de hogy égnek állt tőle a agytekervényem, az biztos. Project I.G.I(külső hivatkozás): ezt csak dicsérni tudom. Amilyen gyengére sikeredett a grafika, olyan jó volt a játékélmény. Nem túl nehéz, könnyen kezelhető fegyverek, hamar meghalni tudó ellenfelek.

A nagy kedvenc, The Operative: No One Lives Forever(külső hivatkozás), azóta is végigjátszom 3-4 évente. Rendkívül izgalmas volt. Nagyon tetszett a története, és hogy itt már nem csak "menni és ölni" kellett, hanem gondolkozni is. Hát ennél: Clive Barker's Undying(külső hivatkozás) volt egy kicsi para, nem is tudtam végigjátszani, na nem a félelemtől, csak valahol ha jól emlékszem, megakadtam. És igen, egy-két pályán égnek állt a szőr a kezemen.

Hú, ez a két játék kiidegelt, de nagyon. Will Rock (2003)(külső hivatkozás) és Serious Sam: The First Encounter(külső hivatkozás). Az akkori gép igényekhez képest szép grafika, akadásmentes futás jellemezte, de a játékélmény...fúúú. Amikor már azt hitted, hogy itt már senki sem jön, na akkor vagy egy bazi nagy főmufti jött, rád fingott kettőt, amitől persze azonnal meghaltál, vagy háromezer fej-nélküli bombával a kezében alak rontott rád üvöltve, beszorítva a kanyon egy sarkába, hogy mozdulni sem tudtál....De mivel is üvöltött? Igazából nem is vágom, feje sem volt baszki....

2001 végén ismét egy nagyon jó játék akadt a kezembe: Return To Castle Wolfenstein(külső hivatkozás). Itt volt hogy paráztam, leginkább a katakombákban. Bár sok cikkben "lehúzták" a játékot, mondván "egysíkú" - "unalmas", nekem nagyon bejött. Izgalmasnak éreztem, kellően nehéz, néha túl nehéznek is. Kedvenc fegyverem volt benne a hangtompítós Sten géppuska, bár sajnos nagyon hamar átmelegedett, és mindig kifogytam a munícióból. Szóval tetszett, bár nem értettem, hogy a nácik mit is akartak csinálni az élőhalottakkal, vasemberekkel, meg azokkal a féltestű villámos torzókkal.

Hát ez a játék grafikai szinten emlékeim szerint nagy csalódás volt, de maga a játék/játszhatóság jó. Medal of Honor: Allied Assault.(külső hivatkozás) Jó sokat kellett vele játsszak, mire rájöttem, ha fegyver nélkül kezdek, mind a szövetséges, mind a tengelyhatalmi fegyvereket fel lehet venni, és szabadon cserélgetni. Különösen tetszettek az olyan küldetések, ahol német bőrbe kellett bújni, és így behatolni egy-egy náci bázisra, szabotálni az ellenség tervét. Nem volt rossz kis játék....

A mai napig a másik nagy kedvencem a II. világháborús játékok mellett a James Bond-os gémek. A 007: Nightfire(külső hivatkozás) az akkori játékokhoz képest sztem gyatra/kockás grafikai megoldást alkalmazott, ennek ellenére nagyon átjött a feeling. Kicsit No one lives forever hangulata volt, de csak kicsit.

Aztán 2003-ban jött a Call of duty(külső hivatkozás),a best, 2004-ben Farcry(külső hivatkozás) "az ilyen élethű vizet még nem láttam játék",és a Painkiller(külső hivatkozás), a "rohanj és rettegj a temetőben", és még sokan mások. Folytathatnám a sort a végtelenségig, beletéve a felsorolásba a nem fps vagy a kimaradt játékokat is. De akkor soha nem érne véget jelen blogom, és már zsibbad a kezem is :). De ha valakinek eszébe jut még egy-két régebbi játék, amiknél félt/borzongott, szívesen várom a hozzászólását.

Hát, most így röviden ennyi jutott az eszembe. Köszönöm, ha végigolvastál.... :)

Kisegítő források, amik a segítségemre voltak:

Wikipedia(külső hivatkozás), Playdome.hu/sacrifice(külső hivatkozás), Playdome.hu/giants(külső hivatkozás), Pcguru.hu/alien(külső hivatkozás), Sg.hu/kingpin(külső hivatkozás)...